Legkeresettebb alkotók
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Vaszary János keresett alkotó
    Vaszary János
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Batthyány Gyula keresett alkotó
    Batthyány Gyula
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László

Ligeti Antal Tanulmányok

  1. Ligeti Antal - Baalbek
    1. Akad a földnek néhány kitüntetett, az emberi történelem, a múlt nyomait magán viselő pontja, grandiózus, fenséges helyszíne, mely évszázadokon át újra és újra megigézte, rabul ejtette a művészek képzeletét. Remekművek tucatjai bizonyítják e kivételes atmoszférájú földrajzi helyek felbecsülhetetlen szerepét az irodalom és a képzőművészet területén egyaránt. Az antik romokkal tarkított táji környezet művészi újrafogalmazása extatikus, heroikus vagy éppen a múló idő felett elmélkedő melankolikus hangulatokat közvetített a befogadók számára. A magyar festészet történetében Csontváry társtalan, öntörvényű alkotásai példázzák legtisztábban a táj inspiráló erejét, a természet egy szegletének - a művész általi - szinte mitikus felmagasztalását. A Tarpataki vízesés, a Mária kútja Názáretben, a Libanoni cédrus és a Taormina mellett a Baalbek monumentális képe reprezentálják e törekvés legfontosabb állomásait. A Csontváry személyéhez, művészetéhez tapadó sztereotípiák fogságában hajlamosak vagyunk témaválasztását is öntörvényűnek tartani, elfeledkezni az egyetemes és hazai előzmények fontos szerepéről. A most vizsgált kép igazolja e nézet tarthatatlanságát, valamint ismét ráirányítja a műértők figyelmét az első magyar orientalista festő értékes életművére.
      Ligeti Antal művészi fejlődésében a rövid müncheni tartózkodás, Carl Rottmann és Peter Cornelius hatása nem volt számottevő. Életre szóló, a teljes oeuvre-t meghatározó tapasztalatait Firenzében, az akkor már európai hírű Markó Károlynál szerezte meg. Az ideális tájak mesterének - Poussin és Claude Lorrain példáját követő - művészi szemléletét, festői stílusát sok tekintetben élete végéig követte. Képeinek témaválasztéka azonban, egy szerencsés találkozás következtében, olyan területekkel bővülhetett ki, mely magyar festőművészek számára addig nem adatott meg. Ligetit 1852-ben Károlyi István gróf vette maga mellé fóti kastélyába, sőt - bőkezű támogatásának egyik részeként - távoli utazásait is finanszírozta. A gróf kiküldöttjeként bejárhatta, s vázlatok százain rögzíthette, Olaszország tájait Rómától Szicíliáig, de eljutott Egyiptomba és a Szentföldre is. Fennmaradt levelezésének tanúsága szerint 1857 nyarán Málta, Alexandria, Jaffa és Jeruzsálem érintése után érkezett Baalbek városába. A Libanon és Antilibanon között fekvő települést és környékét egy "helyi mindenes dragomán" társaságában - az éjjeleket saját sátrában töltve - barangolta be. A hellenisztikus és római épületek egyedülálló romegyüttese az újkorban már jelentős kultusznak örvendett. Az európai, elsősorban angol arisztokrácia a XVIII. századtól felvette keleti utazásainak állomásai közé, s nem sokára az archeológiai érdeklődés is a kivételes emlékek felé fordult. Baalbek, a közel-keleti római provincia egyik legnagyobb kultikus centruma, a XIX. századi orientalista festők egyik kedvelt témájává vált. Kompozícióik központi elemeként - ahogy festményünk is bizonyítja - a Jupiter templom hat óriási tagból álló oszlopsorát választották, mely - dacolva a földrengésekkel - ma is az akropolisz uralkodó látványeleme. Az Antilibanon mentén közeledő utazók előtt feltáruló szépség a kor ünnepelt francia költője, Lamartine szavaival idézhető fel: "Ezen a sziklahalmon, amely teljesen emberi kezek műve, antik templomok falai válnak le a kék, és rózsaszínű arannyal átszőtt látóhatárról. A tekintet elvész a templomok oszlopsorában, az alacsony szempont miatt látni sem lehet, hol végződik a faragott kövek nagy tömege. A Nap templomának óriási hat oszlopa, melyek még büszkén hordják a hatalmas párkányzatnak gazdagon díszített megmaradott darabját, kimagaslik a látóhatár felett és uralkodik a sivatagon, mint valamely légies oltár, melyet óriások emeltek."
      Ligeti számára Baalbek és a szentföldi utazás többi állomása, a helyszíneken készített számtalan rajzvázlat révén, haláláig témát adott tájképeihez. Arisztokraták és egyházi főméltóságok - Károlyiak, Széchenyiek, érsekek és prímások - rendelték meg tőle időről-időre reprezentatív, keleti tárgyú festményeit. A témakör hazai kutatója, Szabó Júlia szavai szerint: "művészi hagyatéka az európai orientalizmus jeles mestereinek teljesítményéhez mérhető. ... Tudása révén bekerülhetett volna az európai művészet nagy központjaiba, de a nemzeti festészet követelményei visszahozták hazájába és a magyar történeti táj mesterévé tették."

      IRODALOM:
      - H.Rapaics Judit: Ligeti Antal. Budapest, 1938.
      - Szabó Júlia: A mitikus és a történeti táj. Budapest, 2000.
      - Németh Lajos: Baalbek. Budapest, 1980.
      MP

  2. Ligeti Antal - Pálma
    1. Ligeti Antalnak (1823-1890), a későromantika és az orientalizmus nagy magyar festőjének életművében a nagy tájkompozíciók mellett szép számmal találunk olyan tanulmányokat is, amelyek egy-egy tájrészlet, állat-, vagy emberalak, vagy más egyedi motívum részletes kidolgozásának szép példái. Katalógusból ismert pl. a "Tevefő" című képe, amely bizonyára egy szép állattanulmány lehetett. Hasonlóképpen sok tanulmányt festett érdekes fejekről, népviseletekről, sziklákról éppúgy, mint különféle fákról, sőt olajjal festett felhőtanulmányai is ismertek. .
      Ligeti önálló "fa-képei" között vadfügét, gesztenyét, cédrust, píneát, gránátalmát és pálmát ábrázoló darabokat tartunk számon. Ezen növények zöme kizárólag a Mediterráneumban honos, s így bátran feltételezhető, hogy Ligeti is azokban az években festett ilyen kompozíciókat, mikor maga is Itáliában, illetve a Szentföldön járt. Bár déli utazásairól rengeteg vázlatkönyvet rajzolt tele, s vázlatai alapján még az 1880-as években is festett szentföldi tájakat, nem valószínű, hogy az egyetlen fát ábrázoló, egy-motívumos képeit utólag - korábbi vázlatok alapján - dolgozta volna ki. Ezt bizonyítja egy szép, s a most bemutatott képpel megközelítőleg megegyező méretű, a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán lévő pálma-kompozíciója is 1847-ből datálva (olaj, papír/vászon, 45 x 30,3 cm; Jelezve balra lent: S. Giovanni 1847; ltsz.: 3088).
      Ligeti 1845 és 1848 között egy rövid megszakítással folyamatosan Itáliában dolgozott, 1849-50-es hosszabb itáliai útja után pedig 1854 és 1858 között töltött hosszabb időt Délen. A vidék növényzetéről készült festményei, rajzai, tanulmányai is ekkor kellett, hogy készüljenek. A most látható finom pálmakompozíciója akár az összkép, akár az egyes részletek tekintetében nagyon közeli rokona a fent említett MNG-képnek. A fa "heroikus" megjelenítése, az enyhe alulnézet, a nagy és tiszta kék égfelület háttérként való alkalmazása mindkét képen hasonló. A fatörzs és a levelek nagyon finom kidolgozása, s általában a technikai gondosság, a részletekben elmélyülő festőiség nagyonis Ligetire jellemző vonások.
      Ligeti első itáliai éveit Markó Károly közelében töltötte. Másolta is mestere munkáit, s tudjuk, hogy technikai értelemben is sokat tanult tőle. A finom, részletező kidolgozás ezen a képen is Markó hatására vall, az egyedülálló motívum hangsúlyozása azonban már Ligeti romantikus felfogásának következménye.

      Irodalom:
      - H. RAPAICS Judit: Ligeti Antal. Budapest, 1938.
      - MŰVÉSZET MAGYARORSZÁGON 1830-1870. Kiállítási katalógus, Magyar Nemzeti Galéria, 1981. 442.
      GB

  3. Ligeti Antal - Naplemente Capri
    1. Ligeti Antal 1854 és 1858 között külföldi tanulmányúton járt. Beutazta ekkor Itália nagy részét, eljutott Egyiptomba és a Szentföldre is. "A Siciliai hegyek, völgyek, és tengeri kilátások általányosan oly nagyszerűek, és a tárgyak szinei, a léghatás, oly bámulatos szép, hogy inkább azt kellene mondanunk, hogy nem tudjuk festeni." - írta Ligeti 1855-ben támogatójának, gróf Károlyi Györgynek Rómából.
      A 17. századi francia művészetben Nicolas Poussin és Claude Lorrain honosították meg az ideális táj ábrázolásának azon típusait, melyek továbbélését akadémikus szabályrendszerek biztosították a későbbi évszázadokban. A 19. századi klasszicizáló romantikus ideáltájkép jellemzőiként említhetőek az alkonyi vagy hajnali világítás, a kép elő- közép- és hátterének jól elkülöníthető felosztása és a kompozíciót kétoldalról lezáró valamint a tág perspektívát kiemelő motívumok alkalmazása. Ligeti e tájképét az akadémikus szabályoknak maximálisan eleget téve festette meg. A sziklák által keretelt és azokon át megnyíló világ a 19. századi romantikus festészet egyik kerettémájának, a nyitott ablak motívumának továbbfejlesztett változata. A sziklakapu ábrázolásának tipikusan romantikus témája számos esetben jelenik meg pl. Caspar David Friedrich művein, ahol a sziklás "színpadról" apró emberi alakok fordulnak a határtalan végtelenség érzetét keltő távlatok felé. Tekintetük gyakran a tenger tükrére irányul, alakjuk az elveszett aranykor iránti nosztalgia kifejezője. Ilyen szeszélyes formájú sziklaalakzatok jelennek meg Ligeti festményének előterében is hangsúlyozva a távolságot, mely a kép szemlélőjét elválasztja a háttérben kibontakozó eszményi világtól. Az erőteljesen megvilágított középtérben fürdőző és horgászó staffázsfigurák jelennek meg a nyomokban még fellelhető árkádiai idill
      megszemélyesítőiként. A festmény melankolikus hangulata és morális mondanivalója szerint
      olyan tájat ábrázol melyet az istenek már elhagytak, de akiknek egykori dicsősége még ott tükröződik a lebukó nap fényében izzó tengeren. E filozofikus tartalmakat hivatott közvetíteni a kétoldali motívumok között megnyíló, végtelenségbe vesző, nyugodt és fenséges távlat. A kép egységes hatását a képsíkokat finom tónusátmenetekkel összekapcsoló atmoszféra teremti meg. Ligeti művein "messzeterjedő látkört lehet látni, ami arra mutat, hogy őt nem annyira a részletek, mint inkább az egész fenséges összhangzata ragadja meg." (Hazánk és a Külföld, 1865. 26. sz. 409.)
      Ligeti 1890-es hagyatéki kiállításának jegyzékében számos olyan tétel található (Részlet Capri szigetéről; Naplemente; La piccola marina di Capri; Tengeri öböl naplementekor; Sziklás tengerparti részlet), amely az itt bemutatott, 1872-ben festett művet rejtheti. A kompozíció csak apró részletekben eltérő, az 1860-as években született variánsai több alkalommal is felbukkantak a hazai műkereskedelemben. Az itt tárgyalt, időben legkésőbb keletkezett festmény kvalitásait tekintve talán valamennyi közül a legsikerültebb.
      A 15. században élt Leon Battista Alberti fogalmazta meg először építészeti traktátusában, hogy a kertek, patakok, folyók és tengerek ábrázolásai gyógyító erővel bírnak, elhelyezésük pedig elsősorban a hálószobákban ajánlott.

      Kiállítva:
      - Bizományi Áruház Vállalat 7. sz. Művészeti Képaukciója. Budapest, 1963. május, Kat. sz.: 61.

      Irodalom:
      - Tárgymutató Ligeti Antal hátrahagyott műveinek kiállításához. Budapest, 1890.
      - H. Rapaics Judit: Ligeti Antal. Budapest, 1938.
      - Jan Bialostocki: Romantikus ikonográfia. In.: Jan Bialostocki: Régi és új a művészettörténetben. Budapest, Corvina Kiadó, 1982. 239-258.
      - Szinyei Merse Anna: A magyar tájfestészet aranykora 1820-1920. Budapest,1994.
      - Szabó Júlia: A mitikus és a történeti táj. Budapest, Balassi Kiadó, 2000.
      RA

  4. Ligeti Antal - Capri látképe
    1. Ligeti Antal (1823-1890) a későromantikus magyar tájképfestészet egyik jelentős képviselője, s egyben orientalista tájképfestészetünk legnagyobb mestere. Kolozsvári kereskedősegédként kezdett érdeklődni a festészet iránt, első inspirálója a többnyire Erdélyben működött Szathmári Pap Károly, aki később bukaresti udvari festő és fényképész lett. Ligeti 1845-ben gyalog indult neki Itáliának, s már ekkor megismerkedett Markó Károllyal Firenzében, aki rendszeres tanulásra buzdította. Ligeti bejárta fél Itáliát, s még abban az évben Münchenbe indult. A bajor fővárosban keveset tartózkodott, mert hírül vette, hogy Markó szívesen tanítványául fogadná, s így egyből visszatért Firenzébe. 1845 és 1848 között volt Markó tanítványa, 1848-49-ben honvédként harcolt, 1849-50-ben ismét Itáliában dolgozott és utazgatott. 1851-ben arcképfestőként tevékenykedett Sopronban és Pesten, majd Károlyi István gróf vette magához Fótra. Fóti évei alatt festette legkorábbi magyar tájképeit, a korabeli kritika szerint olaszos ízléssel, ami alatt Markó Károly erős hatását kell gondolnunk.
      1854-58-ban gróf Károlyi István támogatásával Itáliában és a Közel-Keleten tett nagyobb utazást. Bejárta Szicíliát és a Szentföldet, Jeruzsálemben, Názáretben, Bethlehemben, s a Libanon hegyén készített vázlatokat. E vázlatok alapján még az 1880-as években is festette óriási méretű keleti tájképeit. 1860-ban Pesten telepedett le, rendszeres résztvevője volt a Műegylet, majd később a Képzőművészeti Társulat kiállításainak, 1868-tól pedig a Nemzeti Múzeum képtárának lett kurátora, s mint ilyen sok fiatal magyar művész (Mészöly Géza, Paál László, Tölgyessy Artúr) indulását segítette. Atyai támogatója volt Munkácsy Mihálynak, aki később rendszeres levelező viszonyban állt a szeretett "Ligeti bácsi"-val.
      Ligeti nagy szentföldi-itáliai útjának végén, 1858-ban jutott el Capriba. A kis sziget nemcsak természeti tüneményekben, de történeti emlékekben is nagyon gazdag. Tiberius császár több villát is építtetett itt, s egy időben a hatalmas Római Birodalmat is innen igazgatta. Mindennek Ligeti már csak romjaival találkozott, mint ahogy romjaiban láthatta a 16. században kalózok által lerombolt és kifosztott híres Barbarossa várat is a tenger fölé emelkedő kisebb sziklafokon. Mint tájképfestőt persze elsősorban mégiscsak a táj, a nagyszerű kék tenger, a ragyogó égbolt, a változatos sziklaformák izgatták. Capri ebben az időben, tehát a 19. század második felétől válik kedvelt tengeri üdülőhellyé. Nemcsak utazók, de művészek is szép számmal keresik fel. A magyarok közül Haan Antal életének utolsó majd húsz évét itt éli le, megfordul itt Valentiny János, s a 20. század elején Csontváry Kosztka Tivadar is, aki utolsó festményét, a Tengerparti sétalovaglást capribeli inspirációk nyomán festette 1909-ben. 1853-ban a német Ferdinand Gregorovius tollából már részletes útikönyv születik a szigetről, mely kötet 1867-ben 18 képpel illusztrált díszkiadásban jelenik meg. A képeket a Ligeti festészetére is hatással lévő müncheni Karl Rottmann tanítványa, Karl Lindemann-Frommel készítette. Ligeti műve tehát abban az időben született, amikor az európai festészet is felfedezte magának Capri varázslatos szigetét. Nemcsak a magyar, de az európai festészet történetében is az egyik legkorábbi reprezentatív Capri-látképpel van tehát szerencsénk most megismerkedni. A művet Ligeti a Műegylet 1862-es június-júliusi kiállításán állította ki 15. szám alatt.
      Ligeti életművében legalább kilenc Capri kompozíció azonosítható a források szerint. Ezek között legnagyszabásúbb a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő 1885-ös változat, mely teljesen megegyezik a most árverezendő kompozícióval (120 x 183 cm; Ltsz:: 5874). Legkorábbi viszont az egykor a Károlyi grófok fóti tulajdonában lévő 1860-as verzió, valamivel kisebb méretben (103 x 146 cm). Ligeti hagyatéki kiállításán nyolc különféle Capri-kép szerepelt 50-200 forintos árakon. Feltehető, hogy az MNG képe az ott szereplő legdrágább, s valószínűleg legnagyobb művel azonos (kat.sz.: 211). A Károlyiak képét nem állították ki, a fennmaradó hét változat közül a jelen mű az ábrázolt helyszín, valamint 110 forintos eladási ára alapján legvalószínűbben a "La piccola Marina di Capri" című képpel azonosítható (kat.sz. 182.). Feltételezhető azonban további három, "Részlet Capri szigetéről" cím alatt szereplő képpel való azonossága is, melyek hasonló árakon - 115, 120 ill. 130 forint - szerepeltek a katalógusban.

      Kiállítva:
      -Műegylet, 1862 június-július, kat.sz. 15.
      - Ligeti Antal hátrahagyott műveinek kiállítása, Műcsarnok, 1890. kat.sz. 182. (esetleg 138., 225. vagy 235.)

      Irodalom:
      - H. RAPAICS Judit: Ligeti Antal. Budapest, 1938.
      - MŰVÉSZET MAGYARORSZÁGON 1830-1870. Kiállítási katalógus, Magyar Nemzeti Galéria, 1981. 442.
      GB

  5. Ligeti Antal - Itáliai tengerpart romokkal
    1. Ligeti Antal a későromantikus magyar tájképfestészet egyik legjelentősebb képviselője, s egyben a magyar orientalista tájképfestészetnek is  legnagyobb mestere. Kolozsvári kereskedősegédként kezdett érdeklődni a festészet iránt, első inspirálója a többnyire Erdélyben működött Szathmári  Pap Károly, aki később bukaresti udvari festő és fényképész lett. Ligeti 1845-ben gyalog indult neki Itáliának, s már ekkor megismerkedett Markó Károllyal Firenzében, aki rendszeres tanulásra buzdította. Ligeti bejárta fél Itáliát, s még abban az évben Münchenbe indult. A bajor fővárosban keveset tartózkodott, mert hírül vette, hogy Markó szívesen tanítványául fogadná,
      s így egyből visszatért Firenzébe. 1845 és 1848 között volt Markó tanítványa, 1848-49-ben honvédként harcolt, 1849-50-ben ismét Itáliában dolgozott és utazgatott. 1851-ben arcképfestőként tevékenykedett Sopronban és Pesten, majd Károlyi István gróf vette magához Fótra. Fóti évei alatt festette legkorábbi magyar tájképeit, a korabeli kritika szerint olaszos ízléssel, ami alatt nyilván Markó Károly erős hatására kell gondolnunk.
       
      1854-58-ban gróf Károlyi István támogatásával Itáliában és a Közel-Keleten tett nagyobb utazást. Bejárta Szicíliát és a Szentföldet, Jeruzsálemben, Názáretben, Bethlehemben, s a Libanon hegyén készített vázlatokat. 1860-ban Pesten telepedett le, rendszeres résztvevője volt a Műegylet, majd később a Képzőművészeti Társulat kiállításainak, 1868-tól pedig a Nemzeti Múzeum képtárának lett kurátora, s mint ilyen sok fiatal magyar művész (Mészöly Géza, Paál László, Tölgyessy Artúr)  indulását segítette. Atyai támogatója volt Munkácsy Mihálynak, aki később rendszeres levelező viszonyban állt a szeretett "Ligeti bácsi"-val. Ligeti az 1860-as évektől már csak Magyarországon utazott, régi itáliai élményeit vázlatkönyvei alapján dolgozta föl az 1870-80-as években.
      Ligeti Antal életművét 1938-ban egy oeuvre-katalógussal kiegészített monográfiában dolgozta föl Rapaics Judit. A katalógusban közölt képcímekből világosan kirajzolódik, hogy Ligeti milyen helyszíneken járt, s hogy az egyes motívumokat honnan ábrázolta. Sajnos, több olyan itáliai tájra utaló címmel is találkozunk, melyek esetében nehéz elképzelnünk, hogy pontosan hol készült alkotásokra utalnak. A jelen esetben is egy olyan tájat látunk, amely minden bizonnyal a Nápolyi öböl környékén fekvő vidéket ábrázol. A csipkézett, öblökkel és félszigetekkel tagolt, meredek sziklafalakkal a tengerbe szakadó partvonal éppen arra vidékre jellemző. Ligeti rengeteg képet festett Capri szigetén, s a közeli Nápoly környéki partokon is. Ezek a helyszínek nemcsak festői értelemben tekinthetők izgalmas és inspiráló környezetnek, hanem turisztikailag is.
      Capri szigete a 19. század második felétől válik kedvelt tengeri üdülőhellyé. Nemcsak utazók, de művészek is szép számmal keresik fel. A magyarok közül Haan Antal életének utolsó majd húsz évét itt éli le, megfordul itt Valentiny János, s a 20. század elején Csontváry Kosztka Tivadar is. 1853-ban a német Ferdinand Gregorovius tollából már részletes útikönyv születik a szigetről, mely kötet
      1867-ben 18 képpel illusztrált díszkiadásban jelenik meg. A képeket a Ligeti festészetére is hatással lévő müncheni Karl Rottmann tanítványa, Karl Lindemann-Frommel készítette. Rottmann tájképfestészetére a csaknem madártávlati perspektíva, a tágas horizont, a szinte lakatlanként bemutatott tájak jellemzik, ezek a tájak azonban történetileg jelentős helyszínek.
      A múlt, a történelem sajátos, tájképfestészeti interpretációja figyelhető meg Ligeti festészetében is. Mindig történelmileg, vagy kultúrtörténetileg fontos helyszíneket keres föl, a történeti emlékeket azonban szinte elrejti festményei hátterében, középterében. A főszereplő nála is a természet, sőt elsősorban a maga végtelenségében és határtalanságában fölfogott természet.
      Talán ez a tágasság, a tekintet szabad szárnyalása, s  a kidolgozás igényessége teszi Ligeti tájképeit mind a mai napig oly kedveltté a gyűjtők körében.

      Válogatott irodalom
      - H. Rapaics Judit: Ligeti Antal. Budapest, 1938.
      - Művészet Magyarországon 1830-1870. Kiállítási katalógus. Budapest, MNG 1981. 442.
      BG

  6. Ligeti Antal - Folyóparti sziklás táj várrommal
    1. Ligeti Antal életművének legnagyobb részét tájképek alkotják. E képeken belül is különösen nagy számban fordulnak elő közel keleti és itáliai tájak. Ligeti az 1850-es évek közepén gróf Károlyi György támogatásával hosszabb tanulmányutat tett, mely során Egyiptomba és a Szentföldre is eljutott. Az oázisokról, Bethlehemről, Názáretről festett óriási tájképeit, csakúgy mind a kisebb keleti tájkompozíciókat mind fiatalkori vázlatai alapján budapesti műtermében festette. E vázlatkönyvek alapján dolgozott élete végéig, így nem ritka hogy 30 évvel később dolgozta fel olajfestményen fiatalkori tájélményeit. Ez a festmény is bizonyára ifjúkori vázlatain alapul: a sziklás táj a barlang szájánál megbúvó kis építménnyel meglehetősen egzotikusnak tűnik. A parányi staffázsalakok viselete alapján ez a bizarr tájrészlet is valahol Délen keresendő.
      Ligeti a késői romantikus tájképfestészet kimagasló mestere a magyar művészetben. Tájkompozíciói is a klasszikus sémát követik: az előtér mindig üres. A fő tájmotívum a középtérben helyezkedik el, s ennek arányait, léptékét a rendszerint népi viseletbe öltözött staffázsfigurák érzékeltetik. A háttér, az alacsony horizonttal pedig többnyire a különös fényhatások színtere.
      Ligeti a fontosabb kompozícióit több példányban is megfestette, olykor kétméteres vásznakon dolgozva ki a végső változatot. Nagyméretű képei mindenképp a művész által véglegesnek, kiérleltnek tekintett képváltozatnak tekintendők.

      Irodalom:
      - H. Rapaics Judit: Ligeti Antal. Budapest, 1938.
      BG

  7. Ligeti Antal - Tengeri öböl naplementekor
    1. Ligeti Antal 1854 és 1858 között külföldi tanulmányúton járt. Beutazta ekkor Itália nagy részét, eljutott Egyiptomba és a Szentföldre is. "A Siciliai hegyek, völgyek, és tengeri kilátások általányosan oly nagyszerűek, és a tárgyak szinei, a léghatás, oly bámulatos szép, hogy inkább azt kellene mondanunk, hogy nem tudjuk festeni." – írta Ligeti 1855-ben támogatójának, gróf Károlyi Györgynek Rómából.

      A 17. századi francia művészetben Nicolas Poussin és Claude Lorrain honosították meg az ideális táj ábrázolásának azon típusait, melyek továbbélését akadémikus szabályrendszerek biztosították a későbbi évszázadokban. A 19. századi klasszicizáló romantikus ideáltájkép jellemzőiként említhetőek az alkonyi vagy hajnali világítás, a kép elő- közép- és hátterének jól elkülöníthető felosztása és a kompozíciót kétoldalról lezáró valamint a tág perspektívát kiemelő motívumok alkalmazása. Ligeti e tájképét az akadémikus szabályoknak maximálisan eleget téve festette meg. A sziklák által keretelt és azokon át megnyíló világ a 19. századi romantikus festészet egyik kerettémájának, a nyitott ablak motívumának továbbfejlesztett változata. A sziklakapu ábrázolásának tipikusan romantikus témája számos esetben jelenik meg pl. Caspar David Friedrich művein, ahol a sziklás "színpadról" apró emberi alakok fordulnak a határtalan végtelenség érzetét keltő távlatok felé. Tekintetük gyakran a tenger tükrére irányul, alakjuk az elveszett aranykor iránti nosztalgia kifejezője. Ilyen szeszélyes formájú sziklaalakzatok jelennek meg Ligeti festményének előterében is hangsúlyozva a távolságot, mely a kép szemlélőjét elválasztja a háttérben kibontakozó eszményi világtól. Az erőteljesen megvilágított középtérben fürdőző és horgászó staffázsfigurák jelennek meg a nyomokban még fellelhető árkádiai idill

      megszemélyesítőiként. A festmény melankolikus hangulata és morális mondanivalója szerint

      olyan tájat ábrázol melyet az istenek már elhagytak, de akiknek egykori dicsősége még ott tükröződik a lebukó nap fényében izzó tengeren. E filozofikus tartalmakat hivatott közvetíteni a kétoldali motívumok között megnyíló, végtelenségbe vesző, nyugodt és fenséges távlat. A kép egységes hatását a képsíkokat finom tónusátmenetekkel összekapcsoló atmoszféra teremti meg. Ligeti művein "messzeterjedő látkört lehet látni, ami arra mutat, hogy őt nem annyira a részletek, mint inkább az egész fenséges összhangzata ragadja meg." (Hazánk és a Külföld, 1865. 26. sz. 409.)

      Ligeti 1890-es hagyatéki kiállításának jegyzékében számos olyan tétel található (Részlet Capri szigetéről; Naplemente; La piccola marina di Capri; Tengeri öböl naplementekor; Sziklás tengerparti részlet), amely az itt bemutatott, 1872-ben festett művet rejtheti. A kompozíció csak apró részletekben eltérő, az 1860-as években született variánsai több alkalommal is felbukkantak a hazai műkereskedelemben. Az itt tárgyalt, időben legkésőbb keletkezett festmény kvalitásait tekintve talán valamennyi közül a legsikerültebb.

      A 15. században élt Leon Battista Alberti fogalmazta meg először építészeti traktátusában, hogy a kertek, patakok, folyók és tengerek ábrázolásai gyógyító erővel bírnak, elhelyezésük pedig elsősorban a hálószobákban ajánlott.


      Kiállítva:
      - Bizományi Áruház Vállalat 7. sz. Művészeti Képaukciója. Budapest, 1963. május, Kat. sz.: 61.

      Irodalom:
      - Tárgymutató Ligeti Antal hátrahagyott műveinek kiállításához. Budapest, 1890.
      - H. Rapaics Judit: Ligeti Antal. Budapest, 1938.
      - Jan Bialostocki: Romantikus ikonográfia. In.: Jan Bialostocki: Régi és új a művészettörténetben. Budapest, Corvina Kiadó, 1982. 239-258.
      - Szinyei Merse Anna: A magyar tájfestészet aranykora 1820–1920. Budapest,1994.
      - Szabó Júlia: A mitikus és a történeti táj. Budapest, Balassi Kiadó, 2000.
      RA

       

  8. Ligeti Antal - Kilátás Szigligetre a Balaton partján
    1. Ligeti Antal magyarországi tájképei a magyar tájnak olyan sajátos idilli-romantikus képét fogalmazzák meg, amelyben a természet végtelen nagysága és történelem tanúinak, váraknak, épületeknek, ember által alkotott műveknek az idő által megtépázott törékeny esendősége áll szemben egymással. A romkultusznak, pontosabban rom és természet kultuszának már Ligeti idejében is több mint százéves művészettörténeti hagyománya az ő festészetében a nemzeti nagyság víziójával egyesül, s - valahogy úgy, ahogy mesterénél, Markó Károlynál a Visegrád képén - a tájkép egyben történeti képpé is válik. Rom és természet egymás névjegyeivé válnak. A történelem emlékének méltó háttere a nagy természet. A hatalmas táj, a végtelen panoráma előtt a legszánalmasabb rom is részesül a természet fenségéből; a legsiralmasabb múlt is a tájhoz hasonló végtelenségű történelemben tisztul meg. Ugyanakkor a rom, a történelem emléke teszi a tájat is érthetővé. Hiába láttatja Ligeti óceáninak a Balaton vizét, a magyar tenger jelentőségét várai és a hozzájuk kötődő legendák adják meg, s nem víztükrének túlcsorduló retorikai fokozása. Történelmi tájképfestészet ez, s ezt a képpel kapcsolatos források is megvilágítják. Ligeti több szigligeti képet is festett, s közülük az egyik kisebb (de más nézetű) verzió a Pannonhalmi Bencés főapátság képtárát díszíti. Nem véletlenül. Szigliget várát még a 15. században a pannonhalmi főapát építtette, így történetük szorosan összetartozik. Ligeti Antal ennek a történelmies ihletésű későromantikus tájfestészetnek utolsó nagy képviselője. A magyar festészetben pontosan ez az az időszak, amikor a tájképfestészet megpróbál megszabadulni a történelem és a mitológia kellékeitől, s megteremteni a táj önmagában is helytálló és hiteles képét. Molnár József, Brodszky Sándor, Telepy Károly ennek az irányzatnak képviselői, de sokszor náluk is érződik még valami a romantika történelmies atmoszférájából. A Balaton festői felfedezése egyébként Telepy és Ligeti generációjának érdeme. Az ő vásznaikon született meg a "magyar tenger" hatalmas, máig igéző erejű víziója. Az újabb generáció, Szinyei, Mednyánszky, Paál, Munkácsy, Mészöly tájszemlélete azonban már gyökeresen más, mint elődeiké. Ligeti Antal - minden régimódisága mellett - Szinyeiék generációja szemében is megmaradt a magyar tájképfestészet mindenki által tisztelt nagy öregének. "Ligeti bácsi" - ahogy Munkácsy írta - a Nemzeti Múzeum Képtárának vezetőjeként mindenkin segített, tiszteletét azonban nem emberi jósága, hanem hatalmas festői tudása alapozta meg. Ligeti tájképei - s ez Markó Károly iskolájának hatása! - precízek és nagyvonalúak egyszerre. Pontos rajz, tiszta vonalvezetés, minden részletre kiterjedő kézművesi gondosság, s ugyanakkor lenyűgöző nagyvonalúság, a részletek biztos összehangolása, az egybenlátás képessége: ezek Ligeti tájképfestészetének sajátosságai. Nem véletlen, hogy korai munkái közül többet egykoron idősebb Markó Károly művének tulajdonítottak. A jelen képet alkotója 1884 őszén a Műcsarnok kiállításán mutatta be. A mű további sorsa ismeretlen. Szerencsére vigyázó kezekben vészelte át az elmúlt 117 évet, s remélhető, hogy új tulajdonosa is a képet és mesterét megillető gondossággal vigyáz majd rá.

      Irodalom:
      - H. Rapaics Judit: Ligeti Antal. Budapest, 1938. 68-69. Művészet Magyarországon 1830-1870. Kiállítási katalógus, Magyar Nemzeti Galéria, 1981. 442.
      BG